A fényérzékeny orvoslátogató

Debrecen Újság – SZÍN – VONAL

Tóth Dénes: A fényérzékeny orvoslátogató
2004. 02. 11.

A „Debrecen Kultúrájáért” frissen kitüntetett Seres Géza tagadja, hogy a fény szolgálatába állt, s azt állítja: mint fotóművészt nem igazán érdekli az emberek hétköznapi, esetleges megnyilvánulásai.

Aktalbumát lapozgatván nem meglepőek a „fényérzékeny” alkotó kijelentései: a legnagyobb sikereit éppen aktfotóival aratta (Aktok ferde műfényben). Kiállításait sokszor látogatta a nagyérdemű, s a nem a szabadosságukról híres debreceni lányok és asszonyok maguktól jelentkeztek nála modellt állni.

A fényképezéssel medikus korában kezdett intenzíven foglalkozni. Debrecenben akkoriban reneszánszát élte a fotózás, népes, új generáció lépett művészi pályára. Seres Gézát 1987-ben vették föl a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Akkortájt a székely kapuk jelrendszerét kutatta és örökítette meg etnofotóin. Jel-jelentés, a képírás-képes beszéd lehetőségeit kereste; a szerves műveltséggel, a népművészet kulturális üzeneteivel szembesült. Felvidéki és erdélyi házak kapuján, kazettás mennyezetein talált szuggesztív faktúrákat, időrágta jeleket (Székely kapuk).

Ma, orvoslátogatóként viszonylag szabadon élhet szenvedélyének. Professzionális reklámokat készítő fényképész eltartja a tárgyak „lelkét” vagy a mozdulatok genezisét kutató, töprengő művészt. Egy csomagolóanyagokat előállító cég falinaptárához készülő képsorozatából például kiállítás is született (Válogatás a természet elemeiből). Préselt virágok, csigák és kagylók, csontok és kavicsok voltak láthatók a felvételeken, különös elrendezésben. A képalkotó elemek összerendezésében olyan szabadsághoz jutott a fotós, mint a grafikus vagy festő. Mert beavatkozott a látható valóságba. A tájat nehéz átrendezni, de ha szükségét érzi, homokot szitál, dombot épít, akácot írt – így teremt új valóságot. Képkivágatokat arról, ami rajtuk kívüli, s egyedül rá jellemző. Jeleket hagy, mint a bogár, amint áthalad a homokon.

A fotóművész hét esztendeje került kapcsolatba a Modern Tánc-Játék Stúdióval. A rokonszenvvel kísért érdeklődésből sajátos munkakapcsolat alakult ki a fotográfus és a táncosok között. Azok elmondták, hogy mi foglalkoztatja őket, ő pedig ennek alapján készített kockákat – keretként, háttérként, virtuális térként. Ezt a filmet aztán még egyszer befűzte a gépbe, s –immár a táncosokat fotózva – újra exponált a kockákra. Ezekből születtek az általa pszeudo-véletleneknek nevezett képek. A szokatlan eljárás dacára vizuálisan értelmes összefüggések jöttek létre, a tudattalan emlékezés termékei (Táncos képek, Tündértánc).

2002-ben önálló kiállítással szerepelt Kínában, a Kínai Fotóművészek Szövetségének meghívására. Távoli útja élményeiből született legutóbbi képsorozata (Kínai kövek). Időközben teljesítette a „Nemzetközi Fotóművész Szövetség művésze” (a FIAP) cím elnyeréséhez szükséges feltételeket. A doktor úr „passziójának” végtermékei, a művei megtalálhatók a Magyar Fotográfia Múzeumban és a Széchenyi Könyvtár jelenkori fotóművészeti gyűjteményében. Megmaradnak a jelei.