Fényképei, ablakok két világ határán…

DEOL

Bacsó Viktória: Fényképei, ablakok két világ határán…
2004. 02. 05.

Számtalan egyéni és csoportos kiállítás áll a háta mögött és rengeteg díjat tudhat magáénak Seres Géza fotóművész, aki tevékenységével, a Debrecen Kultúrájáért kitüntetést is kiérdemelte, amelyet a Magyar Kultúra Napján vehetett át.

– Hogyan lesz egy orvos-mérnökből, fotóművész?

– Már gimnazistaként is fotózgattam, de ez akkoriban nem számított különleges dolognak, mert az emberek nagy része hobbi fotós volt. A fényképezés mellett elektromos eszközöket is összeállítottam, így szüleim a műszaki pálya felé terelgettek, és a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán diplomáztam. 1978-ban szerepeltem először csoportos tárlaton, azóta rendszeres résztvevője vagyok a hazai és a nemzetközi kiállításoknak. Később, a Gyógyszertani Intézet tanszéki mechanikusaként láttam, hogy az orvosoknak kevés érzéke van a műszaki dolgokhoz. Úgy gondoltam, hogy megvalósíthatnám az orvosi és mérnöki tudás egyfajta szintézisét, ha elvégezném az orvosi egyetemet. Felvettek. Egyetemistaként egyik fotográfia iránt szintén érdeklődő évfolyamtársamtól próbáltam ellesni a világhoz való művészi viszonyulás tudományát, és ezáltal jobb fotóssá válni. A Társadalomorvostani Intézetben – már orvos-mérnökként – igyekeztem megvalósítani a két pálya között megálmodott „hídverést”: egészségügyi szervezéstant kezdtem tanítani. Akkoriban nem voltak fénymásoló gépek, a sokszorosítást reprózással oldották meg. Ez azt jelentette, hogy a sokszorosítani kívánt anyagot lefényképezték, majd előhívták és felnagyították. Tudták, hogy értek hozzá, így az intézetben a reprózást is rám bízták. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak, mert pontos, precíz munkára nevelt, megtanultam a megvilágítás és előhívás fortélyait, sok vegyszert, színező anyagot és receptet megismertem. Mire 1985 táján megkapta a klinikatelep az első fénymásoló gépet, annyira beleástam magam a fényképészetbe, hogy 1987-ben felvételt nyertem a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Utólag visszanézve, bármivel is foglalkoztam, életemnek minden szakaszában megtalált a fotózás.

– Jelenleg orvosként vagy mérnökként dolgozik?

– Amikor a harmadik gyermekünk megszületett, otthagytam a klinikát és orvoslátogató lettem. A kreativitásigényemet, pedig továbbra is a fényképezés terén élem ki. Időközben alapítottam egy vállalkozást is. A Gráf Fotóstúdió Bt. keretei között, kiegészítő tevékenységként, cégek számára készítek prospektusokat, naptárakat, népszerűsítő kiadványokat. A Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Gimnáziumban pedig alkalmazott fotós tanulók szakmai oktatásában veszek részt. Az Újkerti Fotógaléria és a Debreceni Új Fotóműhely művészeti vezetőjeként is igyekszem átadni tudásomat, látásmódomat amatőr fotósoknak.

– Milyennek ítéli a fényképezés jelenlegi helyzetét országunkban?

– A fényképezésnek és a fényképeknek a társadalomban betöltött szerepét három területre tudnám osztani: a megrendelésre készülő képek, az amatőr fényképek és a profi fényképezés, amelyet én inkább képzőművészeti értékrendűnek neveznék. Ezeknek egymástól eltérő a célja, a felszereltség igénye és más gondolkodásmód van mögöttük. Úgy látom, hogy ma az amatőrök és a profik között egyre mélyül a szakadék, sőt mindhárom területet falak választják el egymástól. Munkám során arra törekszem, hogy lebontsam ezeket a falakat, vagy legalábbis megpróbáljak átjárásokat találni rajtuk.

– Mi a véleménye a digitális fényképezésről?

– Nem nagyon lehet kitérni előle, de szívem szerint a hagyományos kémiai-analóg módszer híve vagyok. Ennek ellenére mindkét terület felé teszek anyagi gesztusokat. Van digitális fényképezőgépem, mégis legutóbb egy nagyítógépet vettem, azt hiszem, ez magáért beszél.

– Önt a virágok és aktok fotósaként emlegetik. Valóban ezek a kedvenc témái?

– Úgy fogalmaznék inkább, hogy természetürügyű, természeti elemekből összerakott kompozíciókat, „mini-installációkat” készítek legszívesebben. Igyekszem a képzőművészeti értékrendűséget is érvényre juttatni képeimen: nem a világ reprodukciója a cél, a fotóimon látható valóságot én hozom lére, előre megrendezem. Egyes részek, színek hangsúlyosabbak a többinél, jelezve azt, hogy saját belső képemről szólnak a fotók. Az aktokkal kapcsolatban azt tudom mondani, hogy mindig ezeket a képeimet emelték ki a többi közül a kiállításokon, ezeket díjazták. Úgy tűnik, ehhez nagyobb tehetségem van, mint a többi témához, így természetesen gyakran készítek aktfotókat.

– Sajátos, egyedülálló fényképezési technikát alakított ki. Meghatározná ennek a lényegét?

– Többszörös expozíció eredményeként létrejött egyfajta montázsként határozható meg az újabb fotóim műfaja. Készítése során igyekszem a legalacsonyabbra szorítani a racionalitás szintjét, hagyom, hogy az expozíció pillanatában inkább a tudattalan vezéreljen.

– Mitől lesz művészi egy kép?

– Vannak a környezetünkben olyan különleges minőségű hétköznapi tárgyak, amelyekhez megmagyarázhatatlanul vonzódunk. Főleg az öreg, 40–50 évesnél régebbi, egykori használati tárgyakkal vagyunk így: úgy érezzük, hogy árad belőlük valami megfoghatatlan, mintha lelkük lenne. Ezek a tárgyak mintha két világ határán állnának, mint az ablakok a bent és kint határán, és rajtuk keresztül valami különös minőség jön át. Ezért szereti sok ember a régi tárgyakat. Vannak azonban olyan tárgyak, amelyek új korukban is mutatják ezt a kvalitást. Ilyen „ablakminőségűek” a művészi képek, festmények és más műalkotások is. Ez az „ablak” lehet csillogóan tiszta, de homályos, maszatos is. Az utóbbiakat már kiállítják, az előbbieket pedig, díjazzák is. Bárki létrehozhat egyszer-egyszer ilyen tárgyakat, de a művészek nagyobb gyakorisággal képesek ezek előállítására. Nem mindig sikerül, de folyamatosan arra törekszem, hogy „ragyogóan tiszta ablakokat” alkossak.

–Rengeteg díj, kitüntetés tulajdonosa. Mely eredményeire a legbüszkébb?

– Nagyon büszke vagyok a FIAP (Nemzetközi Fotóművész Szövetség) ezüstéremre, és Kék szalag-díjra, illetve a Gaudi-medálra, de a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a világ első számú, alkalmazott fotográfiai és grafikai folyóirata, a Zürichben kiadott Graphis Magazin Alternative Photography évkönyve, két fotómat is beválasztotta a ’95-ös év legjobb alkotásai közé.

– A nagyváradi fotós találkozón, műveit látva, meghívták Kínába is egy nemzetközi fesztiválra.

– Összesen nyolcszáz fotós vett részt a fesztiválon, Európából közel harmincan érkeztek. A két hét alatt ismerkedhettünk az országgal és megörökíthettük a legszebb tájakat. Zárásként az ott készült több ezer fénykép közül, kiválasztották a száz legjobbat. Büszkeséggel töltött el, hogy ezek között helyet kapott az én két fotóm is.

– Milyen helyet foglal el a munkájáért kapott elismerések sorában a Debrecen Kultúrájáért díj?

– Nagy megtiszteltetés ez számomra. Sokkal értékesebbnek tartom, mint a szűkebb szakmai elismeréseket, mert úgy érzem, hogy az általános emberi teljesítményemet vették figyelembe a díj odaítélésekor.

– Ennyi elismerés után, milyen célokat tűz maga elé a jövőben?

– Kína után sok mindent nem lehet úgy gondolni, mint előtte. Mondhatni, személyiségformáló hatása volt. A Saolin kolostor falaiból áradó szellemiség, a szerzeteseket körül vevő „aurát” érzékelve elszégyelltem magam: Hol állok én ehhez képest? A szellemi elmélyültség olyan szintjével találkoztam, mint előtte még soha. Valószínűleg ennek az intellektualitásnak tulajdonítható a keleti művészetek rendkívül magas szintje. Ez a gondolati intenzitás, és a tudásom tökéletesítése, nagy kihívást jelentenek számomra az elkövetkező évekre. Emellett szeretnék felnőni precizitásban, technikai kivitelezésben a régi magyar mesterekhez, akiknek a tudománya lassan a múltba vész. Fontos, hogy az ember legalább saját magával szemben legyen kritikusan őszinte, és tudja, hol van a helye a világban!