A szépség titka - „Két világ határán”

Győrfi Lajos: A szépség titka

Debrecen, 1998. | Oldalsz.: 106-111

„Két világ határán” - Dr. Seres Géza fotóművész tűnődései

1949-ben született Nagylétán, nős, 3 lány édesapja. Villamos üzemmérnöki diplomát szerez, majd az orvostudományi egyetemet is elvégzi, ahol társadalom-orvostanból szakvizsgázik. Az ICN Alkaloida Rt. gyógyszerismertetője. Gimnazista kora óta fotózik, 1987 óta a Magyar Fotóművész Szövetség, 1993 óta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. Vállalkozása, a Gráf Fotóstúdió 8 éve készít reklámfotókat, prospektusokat. Mintegy 20 éve szerepel egyéni és csoportos kiállításokon.

*

Mitől szép a nő? Mitől szép a táj, a tárgy? Mitől szép a szép? A szépség a racionalitás számára létező-e, vagy azon túli?

Kérdéseimre, kérdéseinkre a választ az utóbbival kezdve, én úgy gondolom, hogy a szépség a racionális tudaton túli minőség, de nem irracionális. Ahhoz, hogy a racionális tudjon kezdeni valamit az ilyen tapasztalatokkal, egy szellemi „szerszámot”, egy hipotézist, egy „tudományt” kell kialakítania. Ezzel a problémát körülírja, befogja, mint a szerszámgépbe a munkadarabot, és megmunkálja, műveleteket végez rajta. A végeredmény a hétköznapi tudta által is kezelhető.  Az erre vonatkozó szellemi „szerszámom” a filozófia, az esztétika, mint tudományok felől megítélve nagyon leegyszerűsítve hat, de számomra használható eredményt adott. Eredete: a tapasztalatom, az olvasmányaim (mások tapasztalatai), és ezeknek saját magamra szabása. Ha találkozom a szépséggel, nem zavarodok meg tőle, tudok vele mit kezdeni, hasznosítani. Valamilyen módon tudok hozzá viszonyulni.

A régi tárgyak, házak környezetében különös érzésünk támad. Olyan, mintha –jobb szó híján- lelkük lenne. Emberek mellett érzünk hasonlót. Mintha az eredetileg hétköznapi használati tárgyakba, konyhai eszközökbe az idő múlásával költözött volna bele a minőség, és körülbelül negyven év alatt érne el érzékelhető szintet. Vagy az is elképzelhető, hogy már eredetileg is rendelkeztek ezzel a tulajdonsággal, csak nem tudott „kijönni” belőlük, „átjönni” rajtuk. Az idő technológiája „lekoptatta” az akadályt, és az aura sok ember számára érzékelhetővé vált, szépnek találják. Nem kevés ember pénzt is hajlandó érte fizetni, annyira nyilvánvalóan érzékelhető ez a minőség. Egy régiség-kiállítás, aukció úgy vonzza az embereket, mint méz a darazsakat. Egy régi daráló, bambis üveg a vásárok keresett darabjai.

Egyes tárgyak már újkorukban is rendelkeznek ezzel a különlegességgel: sajátos atmoszférájuk, lelkük van. Minden ember képes néha ilyen hatású tárgyakat, képeket létrehozni. A művészeknek viszonylag gyakran sikerül, de nekik sem mindig. Ez nem szándéktól, elhatározástól függ. Az új korában is ilyen minőséget mutató tárgyat nevezik műalkotásnak. Egyes emberek erős késztetést éreznek arra, hogy ilyen hatású tárgyakat hozzanak létre. Ha egyszer sikerült, legközelebb megpróbálják rekonstruálni a körülményeket: milyen hangulatuk volt, mennyi cseresznyepálinkát ittak meg, melyik kézzel nyúltak az ecsetért… És talán megismételhető a csoda. Ha gyakran képesek a csodára, és megfelelő számú tárgyat be tudnak mutatni egy bizottságnak, zsűrinek, akkor fölveszik őket az „Alapba”. „Művész” címet kapnak.

Mintha az érzékszerveinkkel felfogható, kontrollálható világ mellett létezne egy másik világ is a tér és idő minden pontján, azzal párhuzamosan. Florenszkij „Az ikonosztász” című művében a két világot láthatónak és láthatatlannak nevezi. Weöres Sándor ugyanerre az időbeli, a változó világ is időtlen, a változatlan világ elnevezéseket használja. Tarkovszkijnk az egész életműve arról szól, létezik egy másik világ –hogy csak néhány ismert névre hivatkozzam. Az egyik világ, amiben élünk, teljesen nyilvánvaló, érzékszerveinkkel állandóan érzékeljük A másik világot inkább csak érezni lehet, érzékelni nem. Azt persze már megszoktuk, tudjuk, hogy a világ jóval tágabb annál, mint amit az érzékszerveinkkel fel tudunk fogni. A racionalitásunk számára is elfogadható, hogy léteznek például az elektromágneses hullámok, radioaktív sugárzások, még akkor is, ha nem látjuk őket. Ez a fajta láthatatlan világ nem azonos a Pável Florenszkij által láthatatlannak nevezettel. Az a bizonyos másik világ nem csak párhuzamosan létezik a miénknek érzékelttel, hanem érintkezik is vele. Mintha ezek a különleges tárgyak a két világ határán állnának, mint az ablakok a bent és kint határán. Ami ezeken az „ablakként” funkcionáló tárgyakon átjön, az a többé-kevésbé minden ember által érzékelt hatás, amit szépségnek nevezünk. A szépség tehát egy ránk gyakorolt kellemes hatás. Mintha sugárzóenergia-jellegű lenne. Nem látható, de érezhető. Az „ablakok” közelében érezhető. Legnagyobbrészt a látás szervrendszerén keresztül hat ránk. De egyéb érzékszervek közvetítésével is, azonban ami látható belőle, az csak közvetítő. Hatásának erőssége, mintha attól függene, hogy mennyire áteresztő üvegen keresztül érkezik. Ha „maszatos” az a mű, de „ablakként” már működik, a zsűri kiállításra alkalmasnak ítéli. Ha pedig fényes, tiszta „ablaknak” találják, erőteljesen sugárzónak, akkor díjat is adnak rá. Persze minden művész minden alkalommal nagy művet szeretne létrehozni. De mintha ebben a folyamatban ő maga, az ő szándéka nem az egyedüli tényező lenne. Bármilyen mű, előadás működhet „ablakként”, nemcsak a vizualitásra épülő. Ha nem üti meg az „ablak” minőséget, nem is nevezzük műnek, előadásnak, legfeljebb csak tárgynak, produkciónak.

Nemcsak az emberi tevékenység eredményei rendelkeznek azzal a hatással, amit szépségnek nevezünk. Sőt, eredendően a természetet, és annak részeként gyakran az embereket, állatokat érezzük ilyennek. A természetnek nem az egészét, hanem csak egyes pontjait találjuk különleges minőségűeknek. Szinte körbe tudjuk rajzolni, hogy mettől-meddig szép. Éppen csak az „ablakkeret” nincsen rajta a gyengébben kedvéért. Egy szürke, ovális tábla azért általában ott áll: Tájvédelmi körzet. Persze a tábla mögött biológia értékek is vannak, nemcsak a szépség érzete.

Elmélkedésem elején utaltam rá, hogy a tárgyak lelkéért azért jogos beszélni, mert az emberek lelkéhez hasonlatosról van szó. Weöres Sándor a következő definíciót adja: „Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség”. Azaz, ami a másik világból az „ablakon” átjön. Amikor olyan intenzív, hogy nem tudunk szó nélkül elmenni mellette, külön névvel is illetjük: Szépség. Az emberi lélek intenzív megnyilvánulásai közül a női szépségre vagyunk leginkább fogékonyak, „vevők”. A szép nőn olyan elementárisan, olyan tisztán sugárzik át ez a csodálatos minőség a környezetére, hogy aki a közelében van, nem tudja a szemét levenni róla. Ámulva és szájtátva gyönyörködik benne. A szépségkirálynő – vulgárisan fogalmazva – egy ovális táblával megjelölt „tájvédelmi körzet”. Egy tanúsítvány, hogy az emberek érzékelik azt az intenzitást, ami az „időtlen végtelenségből” rajta keresztül, mint médium átjön. Az eredetileg szubjektív, egyéni érzések a sok ember hasonló érzésen keresztül objektíve létezőnek ítélnek, és a racionalitás számára is elfogadhatóvá válnak.

Miért vállalkozik egy nő arra, hogy aktmodell legyen? Sok férfit izgat ez a kérdés. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam nekik, hogy nem tudom. Nem tudok egy olyan általános okot mondani, ami mindenkire igaz lenne. Számomra az a közös bennük, hogy az én fényképezőgépem előtt vállalták ezt. Ami azt is jelenti, nem biztos, hogy más gépe előtt is megtették volna. Mivel nem fizetek érte, minden modellem valamilyen belső indíttatásból jött el hozzám. Ahány lány, annyiféle okból. Volt, aki szépnek tartotta magát, és nem akarta „véka alá rejteni”, Volt, akit csak a kíváncsiság vezérelt, vagy az önismeret vágya: hogyan tud egy ilyen szituációban megfelelni. Van, aki szereti a róla készült képeket nézegetni. Egy régi modellem terhesen, szülés előtt kért meg, hogy készítsek róla aktfelvételeket, mert ezt a férje is fontosnak érzi. Másokra a fényképezés hangulata hat. De akad olyan is, aki hosszas unszolásra sem tudja megmagyarázni.

Én valószínűnek tartom, hogy az emberek ilyen alkalommal két csoportba sorolhatók. Például: akad, aki a fényképezőgép keresőjén keresztül figyel, s ezen az oldalon áll. A másik társaság pedig inkább azt szeretné, hogy őt nézzék. Akkor pedig a gép túloldalán van. Ha ez a szereposztás nem fedné a valóságot, a szituáció nem működne öt percnél tovább. Persze attól, hogy ezt megállapítottuk, nem lettünk sokkal okosabbak. Természetesen a modell részéről nagy adag bátorságra is szükség van, különösen az első alkalommal.

Én leginkább a bizalom jelének tekintem, ha valaki ruhátlanul áll oda a fényképezőgépem elé. Annak, hogy sok mindenről meg tudtam őt győzni. Például, hogy tudok fényképezni; a helyzettel és a képekkel nem élek vissza; rajta múlik, meddig megy el és mit enged lefényképezni; a helyzet arról szól, próbáljunk meg közösen szép, úgymond művészi képeket létrehozni, és az egész nemcsak ürügy a levetkőzésre; ő tényleg érdekel engem; fontos számomra a fényképezéshez…

A társadalomban elég nagy a bizonytalanság annak megítélésében, hogy filmen vagy fotós megjelenés esetén mi a különbség az akt, az erotikus és a pornó között. Nehezíti a kérdést, hogy nem lehet a meghatározást márványba vésni, és örök értékű definíciót adni. Ma már a Hajdú-Bihari Napló is majdcsak naponta közöl divatbemutatókon, félmeztelen manökenekről készült olyan riportfotókat, melyek egy évtizeddel ezelőtt még az erotika kategóriájába tartoztak volna. Engem a hatvanas évek közepén majdnem kirúgtak a gimnáziumból hasonló képek reprózása és csereberélése miatt – pornóképek terjesztése címén. Régebben az aktmodelleken nem lehetett bizsu, sál, kalap…, mert túlságosan erotikusnak tartották őket. A közönség azonban egyre toleránsabb, és a határok folyton elmozdulnak. Az erotika és a pornó közötti határt sok művész igyekszik átlépni. Egy barátom „Az erotika határai a művészetben” címmel nyárra szervez-tervez művésztelepet Debrecenben. A nemi aktus ábrázolása –mint azt az indiai és ókori európai közismert példák mutatják – mindig is foglalkoztatta az embereket. Van olyan német kiadású aktalbumom, amely 1850-ben, bár évvel a fényképezés feltalálása után készült pornófotót tartalmaz. Nem túl régen a pornó azoknak az embereknek a nomenklatúrájába tartozott, akik felügyelni, ellenőrizni akarták a társadalmat. Azt szerették volna, hogy ők mondhassák meg, mit szabad, mi történhet, mit kell művészetnek és mit kell pornónak tekinteni. Napjainkban ez egyre inkább csak videókazetta-forgalmazási kategória. A pornót nem az különbözteti meg a művészettől, amit ábrázol, hanem az, hogy nem tud „ablakként” működni. De nem is akar. Ez egy üzleti vállalkozás. Éppen olyan, mintha valaki lavórt gyártana és forgalmazna. Egy emberi szükségletet elégít ki. „S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg” –írta József Attila örök intelmül.

Az „ablakok” pedig csak teszik a dolgukat, és ragyognak. Már amikor ragyognak.